A 28 évvel később franchise ismét bizonyította, hogy képes megújulni, A csonttemplom ugyanis szinte tökéletes folytatás: hű szellemi örököse az előző epizódoknak, de képileg és gondolatiságában is friss.
Kevesen gondoltuk volna ezt húsz évvel ezelőtt, de a 28 évvel később szépen lassan Hollywood egyik legenigmatikusabb, kétségtelenül nagyon fontos filmszériájává nőtte ki magát. A 2002-es első epizód Alex Garlandot, Danny Boyle-t és Cillian Murphy-t is a hollywoodi első vonalba repítette, miközben szándékosan roncsolt esztétikája új irányt jelölt ki a zombiábrázolással kapcsolatban. A 2007-es 28 héttel később már egy klasszikusabb vonalvezetésű horror volt, a tavalyi harmadik rész viszont az eredeti alkotók visszatérésével egészen különleges élményt adott a nézőknek. Felülemelkedett minden közhelyen, amit a hosszú idő után elkészülő folytatásokkal kapcsolatban szoktunk emlegetni, egészen új irányokat adott a szériának, ami – mint nem sokkal később kiderült – megalapozott egy új trilógiát, melynek következő része már meg is érkezett.
És pont egy ilyen pimasz, megosztó filmre volt szüksége a sorozatnak, ami közben tökéletes híd is a régi és az új világ között.
Ezúttal az előző részben már megismert Dr. Ian Kelson (Ralph Fiennes) kerül a középpontba, aki már belakta az új világot. Grandiózus csonttemplomában igyekszik választ találni a fontos kérdésekre, miközben egy különös barátság minden meggyőződését megkérdőjelezheti. Eközben a szintén az előző részben debütáló Spike-ot (Alfie Williams) sem engedjük el: neki egy erőszakos csoportban kell helytállnia, amit a Jack O’Connell által alakított Sir Jimmy Crystal vezet. Ők a vér szentségében, egy hamis próféta ígérete miatt szedik az áldozataikat. A két út aztán a film végére váratlanul keresztezi egymást, és a rég elfeledett problémák is ismét a felszínre kerülnek.
Bár a szkriptet ezúttal is Alex Garland írta, a rendezői székben Danny Boyle-t Nia DaCosta váltotta, aki nem először kapott meg egy kultikus horror remake-et. Hiszen 2021-ben általa érkezett a Kampókéz új feldolgozása, ami abból a szempontból passzol a témánkhoz, hogy hasonlóan osztotta meg a kritikusokat és a nézőket. Jómagam azok közé tartozom, akik kifejezetten nagyra tartják azt a filmet, részben ugyanazért, mint a 28 évvel később – A csonttemplomot. DaCosta egyrészt remek vizuális érzékkel bíró rendező, másrészt
remekül érez rá arra, hogy az eredeti gondolatvilágot megtartva hogyan lehet új oldalról megközelíteni egy témát.
Viszont érdekes, hogy míg a Kampókéz esetében épp a szimbólumokra erősített rá és erőteljesen aktualizált, addig ezeket részben meghagyva A csonttemplom brutálisabb, jó értelemben őszintébb trash, mint az elődök, és aktuális referenciák helyett egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik.
A 28 évvel később sosem arról szólt, hogy miként alakult ki az új világ, bár az előző részek elég egyértelműen felfestették, hogy az emberi kapzsiság és nemtörődömség nélkül sosem jutottunk volna el az apokalipszisig. Ezek a filmek mindig is inkább arról beszéltek, hogy mi van azután, hogy kiszabadul a zombi: hogy él túl az ember, milyen közösségek alakulnak ki, mik maradnak a kapaszkodók, az apokalipszisben reprodukáljuk-e ugyanazokat a hibákat, amiket korábban elkövettünk. A csonttemplom ezekre a kérdésekre ellentéteken keresztül ad megfontolásra érdemes válaszokat. A legfontosabb ellentét a Spike által megtapasztalt rapszodikus erőszak és a Dr. Kelson által mesterségesen, nem kevés ópiát segítségével fenntartott idill között húzódik.
Sok egyéb mellett DaCosta egy kudarcos felnövéstörténetet is bemutat.
Az első részben azt láttuk, hogy Spike-ot családja, azaz az elsődleges szocializációs közege sem tudja felnevelni, most pedig megtapasztaljuk, hogy a (kényszer hatására) választott közeg is csak sebeket ejt rajta. Az apokalipszis mindig a szélsőségekig tolja a szerepelvárásokat, sőt ebben az esetben gyakorlatilag megszünteti a nemi dichotómiát: férfitől és nőtől egyaránt hipermaszkulin viselkedésre van szükség a túléléshez, ami Spike-ot taszítja, sőt veszélybe is sodorja.
Dr. Kelson a szinte filozofikus életmódjával részben ezt opponálja, miközben azt is bemutatja, hogy valahol mélyen mindig megőrzünk valamit az emberségből, a megértési vágyból, miközben persze ennek az idillnek a talmisága is jól érződik a film minden jelenetéből. Esetében viszont fontos a foglalkozása is, hisz ő a tudomány embere, aki a világ megismerésének egy bizonyos módját reprezentálja. És ezáltal kerül szembe Jimmy személyében a hamis prófétával. Persze ezen a ponton a 28 évvel később nem fejti meg a világot, elég körülnéznünk a hírekben, hogy lássuk, a megingott világrend valóban melegágya a populista vezetők felemelkedésének. De azt nagyon erősen jeleníti meg a film, hogy
álljon bármennyire is ingatag lábakon az adott ideológia, mindig lesznek, akik hisznek benne,
mert az ember egész egyszerűen nem tud vezérlő elv nélkül élni. DaCosta azonban a vallási magyarázatokkal szemben nem is lehetne pesszimistább: a film végi keresztre feszítés minden korábbinál egyértelműbben mutatja, hogy a kortárs világrend eltávolodott az evangéliumi értékektől, így – szélsőségesen fogalmazva – meg is érdemeljük, amit a zombiapokalipszis ránk szabadít.
Ráadásul az a különleges ebben a filmben, hogy ez a gondolatvilág nemcsak a dialógusokban jelenik meg, hanem audiovizuális alátámasztással is rendelkezik. Hildur Guðnadóttir szokásosan eklektikus, mégis légies zenéje a metállal alkotja a skála két végpontját, a vizualitásban pedig minden korábbinál hangsúlyosabb a camp: a lassítások, a szándékoltan olcsó vizuális effektusok okosan tolják ki a befogadó komfortzónáját. Ráadásul virtuóz a mozi tempója: az első jelenetek kegyelem nélküli kínzása adja meg az alaphangot, de utána
le tud lassulni a történet, van tér meglátni még ebben a világban is a szolidaritás apró pillanatait, amik valóságos reménymorzsákká válnak.
Ahogy említettem, ez az epizód híd funkciót is betölt, hiszen bár a központi szál (ha lehet ebben a szériában ilyenről beszélni) nem sokat halad előre, enélkül mégis elképzelhetetlen lenne az átmenet a régi és az új filmek között. A zárás pedig pont olyan pimasz, mint ami illik a mű egészéhez: a néző itt még nem kapja meg a leszámolást, amire várt. És talán azt a filmet sem – ez utóbbi azonban egyáltalán nem gond.
28 évvel később – A csonttemplom (28 Years Later: The Bone Temple), 2026. Rendezte: Nia DaCosta. Írta: Alex Garland. Szereplők: Ralph Fiennes, Alfie Williams, Jack O’Connell, Erin Kellyman, Chi Lewis-Parry, Emma Laird. Forgalmazza: InterCom.
A 28 évvel később – A csonttemplom a Magyar Filmadatbázison.
